Már egy ideje gondolkozok azon, hogy indíthatnék egy blogot arról, hogy milyen is az élet kint Londonban. Így kedves barátaim mindenkinek tudnék mesélni, hogy is vagyok, mivel telnek a napjaim.
Annyira érdekes, hogy már a kezdetektől teljesen természetesnek tartottam, hogy kiköltözök Londonba. Bár nagy elhatározás volt, mert mégiscsak egy új országba költözöm, ahol nem sok ismerősöm van, de valahogy életem eddigi legkönnyebb döntése is volt.
Sok minden történt az első egy hónapban és lehet, hogy nem is tudnék mindent leírni, de vannak olyan tapasztalások, amiket nem hagynék ki semmi pénzért.
Az érzés, amikor meglátom ezeket a jó angol háztetőket és egyből a Mary Poppins jut eszembe róla, vagy az a tipikus angol udvariasság, ami az itteni emberekbe teljesen beleivódott. Ez utóbbinál jövök rá, hogy lehet megtaláltam a helyemet, mert én is folyamatosan elnézést kérek mindenért.
Vagy a furcsaság (vagy érdekesség inkább?), hogy a konyhában fogod mindig megtalálni a mosógépet, a mosogatógép mellett, illetve hogy éjszakára mindig felkapcsolva hagynak egy lámpát valamelyik közös helyiségben. Az ajtót pedig nem zárják éjszakára...no, nem azért, mert ennyire bíznak az emberekben, hanem mert olyan zárjuk van az ajtón, ami által kintről nem lehet kinyitni.
Azt nem tudom, hogy bárki is észrevette már, de az angol férfiaknak és a nőknek ugyanolyan a hangszíne. A nők azon a nyávogós hangon beszélnek (nem bántásként), a férfiak hangja között talán jobban lehet különbségeket felfedezni. Bár a mai magyar szinkront nem szeretem (mintha kiveszett volna belőle a hanggal való játék), de a régiek nélkül mennyire unalmas lenne egy-két film...
A másik nagy dilemma számomra, hogy itt az emberek nem tudják, hogy a kezüket másra is lehet használni, mint evés vagy egyéb fürdőszobai dolgok intézése. Itt az emberek nem érzik szükségét (még akkor se), hogy ne az arcodba ásítsanak a metrón/vonaton, úgy hogy közben centikre áll tőled.
A mostani hétvégén tudatosult bennem igazán, hogy itt az angol nők ki nem lépnek az ajtón smink nélkül. De már a kiskamaszok sem! Nálam amolyan íratlan szabály, hogy hétvégén (hacsak nincs valamilyen fontosabb program) nem teszek fel semmilyen sminket. Legalább hétvégén lélegezzen a bőröm. Persze némelyik nő jó kis sminket tud magának feldobni, de vannak olyanok, akik szerintem még csúnyábbak is lesznek a smink által.
A pókokról majd a következő bejegyzésben...
Annyira érdekes, hogy már a kezdetektől teljesen természetesnek tartottam, hogy kiköltözök Londonba. Bár nagy elhatározás volt, mert mégiscsak egy új országba költözöm, ahol nem sok ismerősöm van, de valahogy életem eddigi legkönnyebb döntése is volt.
Sok minden történt az első egy hónapban és lehet, hogy nem is tudnék mindent leírni, de vannak olyan tapasztalások, amiket nem hagynék ki semmi pénzért.
Az érzés, amikor meglátom ezeket a jó angol háztetőket és egyből a Mary Poppins jut eszembe róla, vagy az a tipikus angol udvariasság, ami az itteni emberekbe teljesen beleivódott. Ez utóbbinál jövök rá, hogy lehet megtaláltam a helyemet, mert én is folyamatosan elnézést kérek mindenért.
Vagy a furcsaság (vagy érdekesség inkább?), hogy a konyhában fogod mindig megtalálni a mosógépet, a mosogatógép mellett, illetve hogy éjszakára mindig felkapcsolva hagynak egy lámpát valamelyik közös helyiségben. Az ajtót pedig nem zárják éjszakára...no, nem azért, mert ennyire bíznak az emberekben, hanem mert olyan zárjuk van az ajtón, ami által kintről nem lehet kinyitni.
Azt nem tudom, hogy bárki is észrevette már, de az angol férfiaknak és a nőknek ugyanolyan a hangszíne. A nők azon a nyávogós hangon beszélnek (nem bántásként), a férfiak hangja között talán jobban lehet különbségeket felfedezni. Bár a mai magyar szinkront nem szeretem (mintha kiveszett volna belőle a hanggal való játék), de a régiek nélkül mennyire unalmas lenne egy-két film...
A másik nagy dilemma számomra, hogy itt az emberek nem tudják, hogy a kezüket másra is lehet használni, mint evés vagy egyéb fürdőszobai dolgok intézése. Itt az emberek nem érzik szükségét (még akkor se), hogy ne az arcodba ásítsanak a metrón/vonaton, úgy hogy közben centikre áll tőled.
A mostani hétvégén tudatosult bennem igazán, hogy itt az angol nők ki nem lépnek az ajtón smink nélkül. De már a kiskamaszok sem! Nálam amolyan íratlan szabály, hogy hétvégén (hacsak nincs valamilyen fontosabb program) nem teszek fel semmilyen sminket. Legalább hétvégén lélegezzen a bőröm. Persze némelyik nő jó kis sminket tud magának feldobni, de vannak olyanok, akik szerintem még csúnyábbak is lesznek a smink által.
A pókokról majd a következő bejegyzésben...
